A keletkezés, illetve tér és idő...
Az Emlékek egy animefilm, mely 3 különálló részből tevődik össze, ám ezeknek semmi közük nincs egymáshoz. A mű a ‘95-ös őszi szezonban debütált nem kisebb stúdiók keze munkájaként, mint a Madhouse és a Studio 4°C. A Madhouse rengeteg kiváló animét állított már a nézői elé. Többek között a Halállistát vagy a Paprikát, utóbbiról tudjuk, hogy belőle még Christopher Nolan is inspirálódott az Eredet c. filmjében. Ezzel szemben a Studio 4°C kevésbé népszerű, a stúdió inkább a művészészibb vonalat képviseli. Nekik például az orosz-kanadai koprodukcióban készült Előörs c. animét vagy a mára már kultikussá vált Genius Party Beyond antológiafüzért köszönhetjük. Az Emlékek tehát animáció részről stabil lábakon áll, pontosan úgy mint a rendezői lábon. Koji Morimoto olyan projekteken dolgozott, mint a Macross Plus vagy az Animátrix. Ehhez várhatóan az anime nem akar egyszerű lenni, nem akar semmitmondó és pusztán szemnek való cukorka lenni. Ám a mély feltárásához ismerjük meg előbb az alaptörténetet.
Egyszer volt...
Ismeretlen vészjelzés érkezik a Corona űrhajó legénysége számára, ám azt meglehetősen szokatlannak tapasztalják. Egy opera ének szólal meg, mire feltevődik a kérdés: Ez tényleg egy segélyhívás? Főhőseink némi tétovázás elteltével úgy határoznak, - inkább arra kényszerülnek - a jelzés felé veszik az irányt. Odaérvén egy hatalmas roncsot vesznek szemügyre, mely látszata ellenére úgy tűnik, mintha lakott volna. A legénység két tagja, Heintz és Miguel útnak indulnak, hogy ellenőrizzék a jelzés forrását. A hajóra érvén egy pompázatos terem tárul szemeik elé, melynek falán egy nőről készült festmény díszeleg. Továbbhaladván Miguel a festményen lévő nőt pillantja meg egy dombon, ám hamar ráeszmélnek, hogy csak hologramot láttak. Egy kisméretű robot bukkan fel, mely azt mondja: “Tálalva van. Jöjj ebédelni Úrnőm!” Követvén a robotot egy megterített asztalt találnak, amelyről kiderül: nem valódi. Ettől kezdve egyre szokatlanabb és különösebb eseményekkel találják szemben magukat.
A motorházban...
Jól érezhető, az anime próbál magának egy sajátos, misztikus hangulatot előállítani, mely többé-kevésbé sikerül neki. A történetben egy gyengeséget véltem felfedezni, a katalizátor egy szerves elemét, magát a vészjelzést. A részt így is többnyire izgalmas és jó élmény nézni, melyből nem sok minden, mindössze kettő dolog vet ki: Egyrészt a hangszerkesztés. Ugyan a hangok jók, a zene remek, viszont néha olyan helyekre van beillesztve, ahova nem kéne. Meglehetősen furcsa, ha arról beszél éppen a karakter, hogy mennyire csönd van, de a háttérben megy az opera. Másrészt a hatástalanság. Hogy mi? Itt arról van szó, hogy nem okoznak még az olyan jelenetek sem libabőrt, amik eleve erre lettek tervezve. Ennek ellenére az anime technikailag brillírozik, kora ellenére bámulatosan néz ki. A megfakult színvilág, a karakterrajzok részletei mind-mind csak az atmoszférát segítik elő, nem beszélve az aláfestő zenéről. Ez a hátborzongató opera egekbe tornázza a hangulatot, s ezáltal csontjainkban érezhetjük a látszólagos szűrrealitás vérfagyasztó mivoltát. Ám a zene nemcsak, hogy szerves része a történetnek, de szorosan kapcsolódik annak mondanivalójához.
Amit átad és kifejez...
Ami sokkolóan beszél a múltról, s annak kalitkájáról. A régmúlt idők sérelmei elengedésének képtelenségéről, melyben egy megfásulni látszó nő próbálja férjét az idők végezetéig a saját magáénak tudni, így küzdeni az idővel, önmagával, az emlékeivel. Azok pedig nem engedik, harca ellenére követelik, magukhoz láncolják. Az anime ezzel összevetve bontja ki annak ellentétét Heintz sebei- és személyében. Ahol az a csábító emlékek örökkévalóságnak börtönébe csalogatja a férfit, ám ő ráeszmél: ez mind csak hazugság. Mindezt azért, hogy levonhassuk magunkban az anime konklúzióját: szükségünk van egyáltalán a valóságra?